zúg a fejem. gondolataim már rég nincsenek. tompa, életlen szerda délután. kavargó homály körülöttem a szoba. csak az ablakon át látni tisztán. a pláza üvegfelületein az ég és a park kirakója.
ami egyszer szétesett, az sosem áll össze újra. ugyanolyan már sose lesz. elveszít valamit a lényegéből. repedéseibe beszivárog a hiány. tudom, hogy már mindig érezni fogom. idővel egyre mélyebben. ahogy tágítja a lassan szétfeszülni kénytelen világot. hiába próbálnám összetartani.
lehet, hogy nem is akarom. lehet, hogy már egyáltalán nem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése