van, hogy mosolyogva ébredek. van, hogy valakinek a hiánya is elegendő ahhoz, hogy jobb legyen. elég felidézni a bőrét. elég a hatalmas szemeit. azt az ölelést, amit eddig nem ismertem.
kétszemélyes a világ, amiben most egyedül élek. de halványan már hallom a közeledő lépteket. olyan nesztelenek, mint mikor két ajak összeér. és olyan könnyűek, mint a lélegzet volt, mikor először megöleltem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése